Boldog Születésnapot Raney^^ (utólag :)

Egy fárasztó, és nem mellesleg lehangoló nap után élettelenül estem be a lakásom ajtaján. Kőkemény a felnőtt élet, soha nem gondoltam volna, hogy vissza fogom sírni az iskolás éveket.

Ledobáltam a cuccaimat a kanapéra, átsétáltam a konyhába, és összeütöttem egy könnyed vacsorát. Nem volt kedvem enni, étvágyam meg végképp nem volt.

Csak rá tudtam gondolni, mióta elment, és szó nélkül itt hagyott. Két hónapja tette, de a mai napig nem mondta el, hogy mit miért tett. Szörnyen dühös voltam rá, és… hiányzott. Hiányzott a közelsége, a mosolya, az illata, a nevetése. Hiányoztak a boldog és nem boldog percek egyaránt. Még ha össze is vesztünk, szerettem. Szerettem így vagy úgy; boldogan vagy szomorúan, nyugodtan és idegesen, szerettem minden apró hibájával együtt. Néha a föld alá kívántam, de sosem gondoltam komolyan. Ő volt az életem, ő volt a mindenem. De amióta hírét se hallom… Kezdek felengedni... Minden nap gondolok rá, de próbálom elfelejteni, és elfogadtatni magammal a tényt, hogy nem kellek neki.

Lassan megvacsoráztam, elmosogattam, majd rendet raktam, és fürdeni mentem. A zuhany alatt is folyton kattogott az agyam ezen a marhán. Utáltam, hogy így megszerettette magát velem, utáltam, amiért magamra hagyott. Mikor éreztem, hogy a langyos víznél melegebb könnycseppjeim gördülnek le az arcomon, még hidegebbre állítottam a vizet, hogy lenyugodjak. Dideregve zártam el a csapot, kiléptem a kabinból, magamra tekertem egy törülközőt, és kiléptem a fürdőből.

Odakint tombolt a vihar. Mintha csak az érzéseimet tükrözné az idő: dühöngő, és szomorú.

Elindultam a házban, hogy becsukjam az ablakokat. Épp indultam volna vissza a fürdőbe, hogy felöltözzek, mikor csengettek.

Ki a franc ez ilyenkor? Jézus, senkihez nincs kedvem, ne már…

Arra készülve, hogy valamelyik barátnőm jött át „csajos estét” tartani, lassan odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam.

Erre az egyre pont nem számítottam.

A látvány hidegzuhanyként ért, csak most nem testileg – mint fürdés közben -, hanem lelkileg.

Ő állt előttem, teljes életnagyságban. Ő, aki miatt az utóbbi két hónap kínkeserves lassúsággal telt el, aki miatt feketék lettek a napjaim, és aki a mindent jelentette számomra.

Ő egy darabig hezitálva toporgott az ajtóban, majd a két nagy bőröndjét ledobva a földre beljebb lépett, és úgy ölelt meg, mintha az életébe kapaszkodna. Én másodpercekig csak álltam egy helyben, és alig fogtam fel, hogy mi történik. Teljesen ledermedtem. Nem akartam megmozdulni, mert féltem, hogy csak a képzeletem szórakozik velem, és ha megmozdulok, ő ismét hónapokra eltűnik.

Lassan elengedett, és félve nézett rám.

- Szia!

- Sz-szia!

- Bemehetek? – kérdezte egy apró fejbiccentéssel.

Válasz helyett csak bólintani tudtam. Felvette a csomagjait a földről, bejött, és becsuktam az ajtót.

Érdeklődve nézett körbe, és biztosra veszem, hogy leginkább a falról eltűntetett közös képeink eredményeztek nála felvont szemöldököt. Felém fordult:

- Látom, meg akarsz tőlem szabadulni.

- Én tőled? Te voltál az, aki szó nélkül lelépett, most meg a semmiből felbukkan, és bebocsátást kér, mintha mi sem történt volna… - a düh felülkerekedett rajtam, és majdhogy’ ordítva vágtam ezeket a fejéhez.

- Meg volt rá az okom…

- És mégis mi az? – közelebb léptem hozzá, és mélyen a szemébe néztem. Megpróbáltam keménynek tűnni, és elhitetni vele, hogy feleslegesen jött ide.

Ő csak a bőröndjei felé nézett, majd lehúzta a sapkát a fejéről.

A sírás kerülgetett. Gyönyörű hajkoronája immár nem volt sehol sem. Rövid haja volt. Jól állt neki ez is, de ebbe aligha lehetne beletúrni, pedig imádtam a hajával játszani.

- Ez mégis… mégis mit akar jelenteni? – hangom folyton elcsuklott, és hol rá, hol a csomagokra néztem. - Ugye… mondd, hogy nem… Kevin, mondd, hogy nem! – átöleltem, és csak sírtam. Viszonozta ölelésemet, és arcát a vállamba temette. Erős karjainak szorítása most nem dermedtséget eredményezett, hanem biztonságot nyújtott. Biztonságot, melyet nem sokáig élvezhetek, ha arra gondolok, amit nem akarok, hogy megtörténjen.

- Muszáj elmennem. Sajnálom, hogy így kell megtudnod. Előbb akartam közölni, mielőtt még elmegyek, de sehogy nem engedtek a közeledbe.

- De miért? És miért pont most? – néztem rá kétségbeesetten.

- Egy ideje már terveztem, hogy mielőbb letudom a sereget, és ezt is én akartam, de nem gondoltam, hogy hozzád sem engednek, míg előkészülök rá.

- Mikor… ?

- Holnap…

Holnap… Most kaptam vissza, és máris elvesztem, két teljes évre. Két évig nem találkozhatok majd vele, és két évig kell majd még elviselnem mindazt, amit eddig is.

- És a telefon? A net? Az franc essen beléd, hogy nem válaszoltál sehol! – újra feltört belőlem a zokogás, és idegesen elkezdtem ütni ököllel a mellkasát. Ő nyugodtan tűrte, majd mikor megtalálta válaszának szavait, lefogta kezeimet:

- Tudom, megtehettem volna, de nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni. Sem neked, sem magamnak.

- Ennél nagyobbat? Legalább lelkiekben készülhettem volna rá. De nem… beállítasz váratlanul, és közlöd két hónap szó nélküli távollét után, hogy most még két évig nem láthatjuk majd egymást. Szerinted ez így tényleg jobb megoldás volt?

- Nem. – elengedett, elváltam tőle, és elsétáltam a konyháig. Éreztem magamon a tekintetét.

Hosszas csend következett. Én háttal álltam neki, és halkan sírtam.

- Sajnálom. – hátulról nekem simult, és kezeit összekulcsolta körülöttem. Lassan megfordultam, és arcát kezeim közé fogva megcsókoltam.

Esőtől áztatott kabátját lefejtettem róla, majd nyakánál fogva, szorosan ölelésembe zártam. Elkezdett hátrafelé kényszeríteni.

A szobánkba beérve rögtön az ágy felé tolt. Most először váltunk el egymástól. Homlokunkat egymásénak támasztottuk.

- Az utolsó éjszakánk… ?! – kérdeztem tőle lehajtott fejjel, miközben ingének gombjával játszottam.

- Visszajövök még hozzád… ígérem. – kezével állam alá nyúlt, lassan felemelte fejemet, és megcsókolt.

***

Másnap reggel, mikor felébredtem, az hely mellettem üresen tátongott.

Lehet, hogy csak egy álom volt?

Nem. Az kizárt dolog…

Felültem az ágyon, a takarót mellkasom elé fogva. Papírcsörgésre lettem figyelmes.

A másik párnán egy levél volt:

Kicsim!

Sajnálom, hogy ismét köszönés nélkül hagytalak magadra, de kora reggel nekem már a többi társammal kell lennem. Sajnálom, hogy így alakult ez a két hónap, sajnálom, hogy ismét át kell élned mindazt, amit eddig „csak” két hónapig kellett… Ez most két év lesz. Hosszú idő, de bízom benne, hogy várni fogsz rám, mert én sietek hozzád, és minden nap gondolni fogok majd rád.

Köszönöm, hogy vagy nekem, köszönöm, hogy szeretsz, és elfogadsz, köszönöm a tegnap estét. Ez az este éljen mindkettőnkben, míg újra láthatjuk egymást. J

Ígérem neked, hogy ha elhagyom – a két év elteltével – a sereget, még sok ilyen esténk lesz, és megpróbálok több időt fordítani magunkra.

Örökké szeretlek, a Te marhád: Kevin <3

Végigolvasva a levelét, úgy éreztem egy hatalmas darabot téptek ki a lelkemből, a szívemből.

Soha nem gondoltam volna, ki kell majd bírnom ennyi időt nélküle. Magam sem tudom, hogy fog menni, de egy biztos:

Várni fogok rád!

For freedom... VI. rész (final)

Utolsó mozzanatként még elvettem Hei-től a fegyverét. Ha már ő miattuk halt meg, ne legyen nagyobb esélyük ellenünk.

Hoon felém nyújtotta kezét. Felálltam Hei mellől, övembe tűztem a fegyverét, töltényeit az enyéimhez raktam. Megfogtam Hoon kezét, bólintottam a többieknek, és elindultunk a határvonal felé. Közben egyre többen jelentek meg a tábor és az ellenőrző pont közötti területen, ahol mi is éppen áthaladtunk. Éreztem Hoon tekintetét magamon, de emelt fővel haladtam a többiek után. Ők akarták, hogy ne törjek meg. Hei halála tartotta bennem a lelket. Most már nem csak a szabadságunkért kell küzdenem, hanem Hei halálát is meg kell torolnom. Sikerül? Nem sikerül? Majd eldől. De folytatom. Miatta. Magunk miatt.

Már jó ideje sétáltunk a határvonal felé, amikor a magunk mögött hagyott terület felől fegyverropogás hallatszott. Mindannyian megálltunk, és megfordultunk.

- Kezdődik… - mondta Bae. – Nos?

- Ha akartok, menjetek külön nyugodtan. Néhol a több ember a jó, néhol a kevesebb. – vetett egy halvány mosolyt HoonBi a másik fiúra.

- Akkor itt az ideje a búcsúzásnak. Viszlát… és sok sikert nektek. Remélem, még találkozunk! – a fiú és csapata elköszönt tőlünk, és futásnak eredtek a határvonalon lévő ellenőrző pont felé.

- Mi miért nem megyünk velük? – fordultam a legidősebbhez.

- Mire odaérnek, ott is lesznek katonák. Teljesen mindegy, hogy itt, vagy ott kapnak el minket.

Tovább indultunk. Az egyik pillanatban csak elvétve fordult elő egy-egy ember, a másikban pedig egyre sűrűbb lett az embertömeg, míg végül szabályosan lökdösődve tudtunk csak előre haladni. Minél többen lettünk ezen a hatalmas területen, annál nehezebb volt az előrejutás az határátkelőhöz. Továbbra is HoonBi vezetett minket, mögötte közvetlenül Hoon haladt, aki a kezemet fogva húzott maga után.

Hirtelen egy idegen kezet éreztem vállaimon, mely egy erőteljes rántással elszakított Hoon-tól. Mire Hoon megfordult, addigra én egy pártfogolt kezében vergődtem.

- Engedd el! – Hoon közeledve felénk.

- Kérem a fegyvereiteket, és adjátok meg magatokat! – mondta a pártfogolt, míg kést nyomott a torkomhoz. Hoon elrántotta a „katona” kezét nyakamtól, majd egy könnyed mozdulattal a kést a támadómba döfte.

Belekeveredtünk.

- Jól vagy? – jött hozzám Hoon. – Sajnálom! – mondta, mikor megpillantotta a nyakamon a kés általi sebet.

- Köszönöm. HoonBi?

Hoon idegesen nézett körbe. Mikor látta, hogy testvére egyszerre kettő katonával küzd, odasietett hozzá.

Valaki belém kapaszkodott hátulról. Alig bírtam megtartani magamat, ahogy lefelé húzott. Megijedtem, hogy egy katona az, de mikor megfordultam, egy kétségbeesett szempárral találkoztam. Egy lány volt az, akit lelőttek, és én bennem látta az utolsó csepp reményét, hogy megtartom, és segítek neki. Megfogtam karjait, de azok kicsúsztak kezeimből, és a lány holtan terült el a földön. Egy pillanatra ledermedtem, majd egy lövés éles hangja térített észhez. Forgolódtam, szemeimmel a fiúk után kutattam. Úgy tíz méterre voltak tőlem, egymást védték. Átverekedtem magam a tömegen, és a földön heverő holttesteken, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Minden olyan gyorsan zajlott le…

Pár lépés választott csak el Hoon-tól...

Lövést hallottam, a közvetlen közelünkből…

Egy pillanat alatt egymás karjaiban találtuk magunkat…

Hirtelen nem tudtam mi történt…

A belém nyilalló fájdalom leírhatatlan volt. Tudtam, hogy valami véget ért…

Rémülten tartottam meg testét, mely erőtlenné vált…

A fájdalom belülről emésztett. Nem lehet. Csak te ne. Kérlek!

- Neee! – ordítottam, most már térdelve a földön, felsőtestét mellkasomhoz ölelve. Haját kisimítottam arcából, mely földdel, és vérrel borított volt. Sós cseppeim végigfolytak arcán, és vékony csíkokban leoldották bőréről a vért, és a földet. Fejét az enyémhez húztam, majd ismét arcára néztem. Szája résnyire nyitva volt. Végigsimítottam ajkain hüvelykujjammal, és megcsókoltam. De nem csókolt vissza. Többé már nem fog…

HoonBi észrevette, hogy testvére mozdulatlanul fekszik karjaimban. Miután lelőtte ellenfelét hozzánk sietett, és átvette öccse testét.

- Öcsém! Ne-ne-ne! Miért? Csak te maradtál nekem… miért? – HoonBi erős férfi ellenére nem tudta visszatartani sírását, de ugyan ki várhatná el ezt, mikor a saját testvérének holttestét tartja karjaiban.

- HoonBi, mennünk kell! – mondtam neki sírva.

- Nem! Nem hagyom itt az öcsémet!

- Nem tehetünk mást… - ránéztem Hoon élettelen arcára, majd vissza HoonBi-ra. – Ki kell tartanunk… ő érte, és Hei-ért.

- Itt szét fogják taposni a holttestét. Nem hagyom itt! – felállt, és ölébe vette fivérét. Elindult vele a „csatatér” szélére, ahol alig akadt egy-egy ember. Nehezen jutottunk át a pánikoló és harcoló tömegen, de végül kiértünk minden probléma nélkül. HoonBi egy fa tövébe fektette testvérét, és letérdelt mellé. Én is követtem példáját, majd mikor láttam, hogy teste ismét megrázkódik a feltörő sírástól, megfogtam kezét. Megszorította kezemet, majd egy hirtelen mozdulattal magához ölelt. Férfit én még nem hallottam így sírni. Keserves pillanatainkból egy csapat katona húzott ki bennünket.

- Kezeket fel! Adjátok meg magatokat! – parancsolt ránk a katona, miközben mindannyian fegyvert szegeztek ránk.

HoonBi mozdult, és tarkóra tette kezét.

- HoonBi… ?! – mondtam halkan.

- Nincs miért harcolnom… a családom halott. Akkor én minek éljek?

Megdöbbentem szavain, de… igaza volt.

- Na, mi van kislány? Szembe akarsz velünk szállni? – kérdezte a katona, és nevetésben törtek ki mindannyian. HoonBi lemondóan nézett rám. Tudtam, hogy nélküle nekem sincs esélyem, így kezeimet a tarkómra helyeztem, és HoonBi mellé álltam.

[… ]

Nyirkos hideg van és sötét… félhomály inkább. Vízcseppek csapódását hallom. Dohszag érződik. Valami keményen fekszem, és karjaim is fájnak. Nem tudom külön mozgatni karjaimat, nem tudom őket előre emelni. Meg vagyok bilincselve?! Mellettem HoonBi fekszik. Nehezen felülök, és ekkor hasogató fájdalom keletkezik tarkómon. Miután szemem alkalmazkodott a sötéthez, rájöttem, hogy nem vagyunk egyedül HoonBi-val.

- Hé, HoonBi! Kelj fel! – ébresztgettem. Hasonló tempóval ő is felmérte a helyzetet.

- Hol lehetünk? – kérdeztem.

- Ez egy börtön. – felelte egy ismerős hang.

- Bae? – kérdeztük egyszerre.

- Jó újra látni titeket! Habár nem egészen így gondoltam az újbóli találkozást.

- Nem pofázni! Felállni! – egy börtönőr jött néhány katonával a hátában.

- Tedd, amit mondanak! – súgta nekem HoonBi, miközben felálltunk a földről.

A börtönőr belépett a cellánkba, és végigmért minket, majd az egyik katona (valami magasabb rangú lehetett) is követte őt. Ránk nézett, és megállapodott HoonBi-nál.

- Hát téged is látni drága fiam? – a katona kérdése szarkasztikus volt.

- Nem vagyok a fia! – sziszegte a fiú.

- Ejnye HoonBi! Megártott neked a szabadságvágy. Nem gondolod meg magad? – kérdezte elmosolyodva a férfi.

- Inkább a halál!

- Ezt könnyen megoldhatjuk! – vigyétek. Két katona felkaron fogta HoonBi-t és kivitték a cellából.

- Mit csinálnak vele? HoonBiii! – szaladtam volna utána, de visszafogtak.

- Édes virágszálam! Mit keres egy ilyen szép hölgy, ennyi csúnya férfi között? Hmm? – ujjaival végigsimított arcomon, de én elhúztam fejemet. – A barátodat akarod?

Ránéztem Bae-re, akit szintén két katona fogott le, majd vissza a főnökre. Lassan bólintottam.

- Kár! De legyen ez egy ajándék tőlem neked… Vigyétek mindkettőt!

Bae-t is, és engem is kivezettek a cellából, majd az épületből is. Bentről azt hittem este van, de nem az volt. Borongós idő volt ugyan, de a Nap sugarai néhol előbukkantak. Egy arénaszerűségben találtam magamat. Az aréna közepén egy pódium volt. HoonBi ott állt két kísérője között. Félve Bae-re néztem, majd körbetekintettem az arénában. Ezek mind pártfogoltak. Az pódium mögött egy furcsa valami… Jézus. Az emelvény mögött halomban álltak a tetemek.

Szinte időm sem volt gondolkodni, és már én is az emelvényen találtam magamat a katonákkal, a parancsnokkal és a fiúkkal együtt. Az arénában lévő közönség egy része fújolt, másik része éljenzett, és a halálunkat kívánta.

- Drága barátaim! Nyugalom! Mindent a maga idejében… - szólt a parancsnok a közönségnek, majd hozzánk fordult. – Nos… nem gondoltátok meg magatokat?

Bae nem válaszolt, hanem lehajtotta fejét; HoonBi mélységes gyűlölettel nézett a férfi szemébe, aztán jöttem én. Lassan emeltem fel tekintetemet, de le is sütöttem szemeimet.

- Barátaim! Ezek a lázadók! Nézzétek meg jól őket! Ilyenekkel van tele az ország. Ilyen fiatalokra vagyunk utalva… rájuk van bízva a jövőnk. Egyesek némák – itt Bae-re nézett, - mások gyűlölködőek – itt HoonBi-ra, - és megint csak mások még csak szembe se mernek nézni másokkal. – utoljára rám célzott. – Én azt mondom, aki nem bátor, annak nincs esélye. Ti mit gondoltok? – kérdését az újra éljenző tömeg felé intézte. Minden felől a „halál” szó repkedett felénk. A parancsnok visszafordult hozzánk. – Ez van gyermekeim! A nép akarata… - azzal elhagyta az emelvényt, minket pedig megfordítás nélkül kényszerítettek sétálásra, azaz hátra felé kellett haladnunk néhány lépést, mielőtt megállítottak. Én fel sem fogtam mi történik, de a fiúk arcán is pillanatnyi zavartságot láttam. Akkor lett minden világos, mikor egy-egy hurok lógott előttünk, és felállítottak bennünket egy-egy székre.

Nem ellenkeztünk.

Hagytuk, hogy felsegítsenek a székekre…

Hagytuk, hogy a hurkot nyakunkba akasszák…

Hagytuk, hogy a székeket kirúgják alólunk, és végül… hagytuk, hogy legyőzzenek bennünket.

Therewith, who I really love

~Ezt a kis szösszenetet a SooHyun-ról olvasott egyik tény ihlette, miszerint az első csókja hóesésben történt :D~

A házuktól kétutcányira jártunk. Szépen lassan haladtunk a hideg és a hóesés ellenére. Én ráemeltem tekintetem. Elég vicces látványt nyújtott: arca az ég felé, szemei csukva… milyen szép… és nyelve kinyújtva.

- Finom? – kérdeztem tőle nevetve, és megálltam, ezáltal őt is erre kényszerítve.

- Kóstold meg. – felelte mosolyogva. Én is úgy tettem, mint ő. Felnéztem az égre, lehunytam szemeim, és nyelvemet kinyújtva ízleltem meg a szállingózó hópelyheket.

- Na?

- Hát ezért várom én a nyarat. Ennek semmi íze nincs… - mondtam fanyarú képet vágva.

- De kalóriamentes! – mondta komoly hangon, majd elnevettük magunkat.

Szemben álltunk egymással. Megfogtam mindkét kezét, ujjainkat összekulcsoltam. Belenéztem szemeibe, majd egy határozott mozdulattal megcsókoltam… talán túl határozottan.

- Hát ez… mi volt? – kérdezte meglepetten, lágyan mosolyogva.

- Ez? Our first kiss! De nem az utolsó. – mosolyodtam el.

- Mondták már, hogy szörnyű az akcentusod?

- Nem is tudom ki az, aki nagyjából mindennap emlékeztet rá… - forgattam meg szemeimet.

- Kell neked mindennap angolul hablatyolni.

Kötekedik. Mindig kötekedik. De szeretem. Újra megcsókoltam, most kicsit lágyabban, és érzékibben, mint az előbb. Csókunk mély volt, és melengető. Hirtelen azt éreztem, hogy… grimaszol?! Elváltam tőle.

- Veled mi van? – kérdeztem tőle nevetve. Ő orrát dörzsölte két kézzel, és mellé fintorgott.

- A hó… csikizi az orromat. – felelte még mindig az orrát vakarva.

- Még az orrod is csikis? Hmm, ez jó. – elvigyorodtam, és szájon pusziltam.

- Csss… menjünk inkább! Anyu már biztos tűkön ül, hogy merre járok.

- Jól van. – homlokon pusziltam, majd tovább sétáltunk a hóesésben.

„Mindig is vágytam egy ilyen csókra… hóesésben, azzal, akit igazán szeretek. Ő tényleg mindent megad nekem…”

For freedom... V. rész

Az idősebb testvér odasétált egy fegyverekkel teli szekrényhez, majd intett öccsének, hogy segítsen neki elhúzni. A szekrény alatt valóban egy csapóajtó volt, az alatt pedig egy lépcsősor. Ezen lementünk egymás után libasorba. A lépcső aljától egy hosszú, halványan megvilágított alagút tekergőzött. Hiába voltunk egy olyan helyen, amelyről csak kevesen tudnak, lépteinket mégis szaporáztuk… Néhány perces futás után lassítottunk, és sétálva folytattuk utunkat. Nem tűnt olyan soknak az az út, melyet a lépcsőtől tettünk meg, de mintha már órák óta céltalanul bolyonganánk, akár egy katakombában… már csak az emberi maradványok hiányoztak a nyirkos falakból. Még illett is volna a jelenlegi helyzethez.

- Mennyit… kell még… mennünk? Egyál… egyáltalán hova tartunk? – kérdezte Hei kifulladva.

- HoonBi, álljunk már meg egy kicsit! Alig bírják a lányok.

- Nem állunk meg, maximum lassítunk! – mondta HoonBi hátra sem fordulva Hoon-nak, majd Hei kérdésére adott választ. - Egyébként pedig kifele tartunk a táborból.

- De ilyen nagy a tábor? – kérdeztem, miközben Hei csuklóját megragadtam, mielőtt leállt volna

- Látod… - mondta HoonBi.

- Nehm… nem bírom. – Hei-nek alig maradt életereje.

- Mindjárt ott vagyunk, bírd ki! – mondtam bíztatóan neki.

Ha az időérzékem nem csalt még teljesen, azt mondom, hogy nagyjából három-öt perc elteltével értünk el egy újabb lépcsőhöz. Hei és én kifújtuk magunkat, míg a fiúk kinéztek, hogy mennyire lenne kockázatos odakint. Mikor meggyőződtek arról, hogy tiszta a levegő, felsegítettek minket is.

- Hol vagyunk? – kérdeztem körültekintgetve.

- Látjátok ott azt a fehér kis pontot? – mutatott HoonBi a pont felé.

- Mi az?

- A szabadság. – felelte az idősebb testvér. Mi hárman értetlenül összenéztünk; HoonBi ezt látván folytatta. – Ha sikerül eljutnunk odáig anélkül, hogy… - itt egy pillanatra megállt. - … szóval ha eljutunk odáig, akkor szabadok vagyunk.

- Milyen messze van az a… - Hoon.

- … határátkelő. - HoonBi.

- … az.

- Úgy öt-tíz kilométerre.

Hoon ezt hallván félrevonta bátyját.

- Mi még rendben lennénk. Talán eljutnánk odáig. De a lányok… - suttogta fivérének.

- Muszáj kibírniuk. Csak ezt a kicsit. Ha ez sikerül, szabadok lehetünk.

- Hei alig kapott levegőt pár percnyi futástól… szerinted ha kilométerekre kellene sétálnunk vagy futnunk, meddig bírná?

- Tudom, tudom… de értsd meg. Egy a célunk. Én sem szeretném, ha bajuk esne, ezért is segítek nekik… de ha itt most feladják, nem tudok többet tenni.

- Fiúk! Emberek! – kiáltottam oda a testvéreknek. Ők ijedten néztek a mutatott irányba.

- Semmi baj. Ők is felkelők. – HoonBi elmosolyodva.

- De mi van ha pártfogoltak? Simán beköpnek.

- A pártfogoltak a táborban maradnak, és a többi kutyával harcolnak. Ők biztosan lázadók. – ebben igazat kellett, hogy adjak neki.

- És most? Itt teljesen védtelenek vagyunk. – Hei.

- Menjünk hozzájuk. Csapatokba verődve többet érünk. – Hoon.

- Remek ötlet. Gyerünk! – HoonBi újbóli vezetésével a többiek felé igyekeztünk. – Nyugi srácok! Veletek vagyunk! – mondta HoonBi a társainknak, mire azok leeresztették a fegyvert.

- Ti hogy kerültök ide? – kérdezte a másik csapat egyik tagja.

- Találtunk egy földalatti kijáratot a táborból. Na és ti? – vetette oda Hoon.

- Átjöttünk a kerítéseken.

- A tábor?

- Úgy van, ahogy mindenki elképzelte. Alig kezdődött negyed órája az egész, de az egész tábor egy valóságos csatatér lett. Már most rengetegen odalettek. A nevem Bae egyébként. – nyújtott kezet HoonBi-nak és Hoon-nak a fiú.

- Istenem… - mondtam elhaló hangon, és hátat fordítottam a többieknek. Öklömet könnyező szemeim elé emeltem. Nem szabad. Most nem. Erősnek kell lennem. Hoon állt velem szembe.

- Bébi, ne csináld! – megölelt.

- Tudom. De ha belegondolok, hogy az sok gyerek, fiatal, és idősebb miattunk halt meg… miattunk, akik még élnek, és küzdenek. – visszaöleltem, és szemeimet összeszorítva próbáltam gátat vetni könnyeimnek.

- Ezért ne roppanj pont most össze! Már tényleg csak egy hajszál választ el minket a végétől. Tarts ki! Itt vagyok veled… és amíg én itt vagyok, nem eshet bántódásod! – két keze közé fogta arcomat, és rám mosolygott.

- Héé, kislány… nyugi! Tedd azt le! – a másik csapat tagjának ijedt hangját hallottam a hátam mögül. Elengedtem Hoon-t, és megfordultam.

- Hei! – nyögtem ki elfúló hangon, amint megláttam, mit művel.

- HyunAe, ne! Én nem bírom. Könyörgök, vessetek véget ennek az egésznek! Mondjátok, hogy ez mind csak egy rossz álom. Egy régóta tartó szörnyűséges álom. – Hei zokogva tartotta a pisztoly csövét halántékához.

- Vége lesz. Ígérem neked! De ne csináld ezt! Együtt erősek vagyunk, és kijutunk innen.

- Nem… te is tudod, hogy nem így lesz.

- Hei, kérlek! Adj egy esélyt az életednek és a szabadságodnak.

- Élet? Ezt nevezed életnek? És ha megmenekülünk?! Éljek életem végéig azzal a rohadt tudattal, hogy több százan, meg ezren miattam, miattunk vesztek el? Ezt te sem gondolhatod komolyan! A szabadságról ne is beszéljünk…

- Épp ez az Hei! Ha bírjuk még egy kicsit, együtt fogunk túllépni mindenen.

- Nem. Ez nem lesz olyan dolog, amin csak úgy túlléphetünk.

- Kérlek, ne tedd! Add ide a pisztolyt! – lassan közeledtem felé, karomat felé nyújtottam, várva a fegyvert.

- Ne gyere közelebb!

- Jól van. – megtorpantam. – Akkor tedd le a földre a fegyvert!

- Még mindig nem érted ugye? Akkor hadd mutassam meg. – elmosolyodott. Én ezzel egy időben erre a kijelentésére automatikusan megindultam felé. Tudtam mi következik… de nem voltam elég gyors.

- Heiiiii! – kaptam összecsukló teste után. – Ne! Ne! Nee! Kérlek, ne! Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy nem tetted meg!

Karjaim közé zártam testét. Rám tapadó vére sem érdekelt.

- Te eszement, idióta hülye! Miért tetted ezt? – magamhoz öleltem az élettelen testet. Éreztem a még meleg vérének folyását arcomon, és karomon.

Egy kis idő múlva már csendben zokogtam. Az eső is eleredt közben. Az alvadt vér nagy részét nem tudta rólam lemosni, de nem is akartam, hogy lemosódjon…

- HyunAe… - szólított meg bátortalanul Hoon.

Róluk teljesen megfeledkeztem. Hei-ről is. Magamról is. Arról, hogy hol vagyunk, mi történt. Teljesen mély utakon barangolt elmém. Már magam sem tudtam megmondani min gondolkodtam.

Engedtem ölelésemen. Lenéztem Hei-re, majd lassan a többiekre emeltem tekintetem.

- Menjünk! – leengedtem Hei testét karjaimból. Felsőmet levettem, és letakartam vele.